A blogomat eredetileg tanulságos és értelmes történetek megírásának akartam szentelni, de úgy tűnik, hogy a humor innen sem hiányozhat. A területi képviselős korszakomat követően 1 évet dolgoztam a Lánczos Kornél Gimnáziumban médiapedagógiai asszisztensként. 

Amikor az ember eléri a 26 éves kort, friss diplomával elhelyezkedik és duzzad a motivációtól. Én is beleszippantottam az egyik általam nagyra becsült gimnázium levegőjébe és néhány pillanatra megfeledkeztem arról, hogy a tanári asztal melyik oldalán állok. Nem volt ez nehéz, mert engem mindig megragadnak a fiatalok. Érdekelnek a témák, amelyekről beszélnek és keresem a különbségeket a mi fiatalságunkhoz mérten azért, hogy le tudjam követni a változást és élettapasztalatokat gyűjtsek. 

A Lánczos Gimnázium messze a legjobbak között van Székesfehérváron. Nem csupán a kitartó és végtelen türelemmel bíró tanári kar, a pedagógiai program és a két zseniális alapító emberekhez való hozzáállása miatt, hanem maga az épület is gyerekbarát. Tágas társalgók, büféasztalok, színes padlózat, hófehér falak, egyedileg festett és dekorált tantermek jellemzik. Minden osztálynak egyébként saját tanterme van és úgy rendezik be, ahogy szeretnék. 

Itt történt meg velem 2011 februárjában az, hogy zöldfülű pedagógus asszisztensként éppen az épület legmagasabb szintjére igyekeztem. Az első emeleti társalgóban megláttam 4-5 gyereket, akik valamiféle harcművészeti gyakorlatsorozatot tanítottak egymásnak. Nem volt igazán verekedés, inkább gyakorlás. 

Ezt meglátva közöltem velük, hogy "lehet ezt jobban is csinálni." Abban a pillanatban lenyomtam egy lábkörzést. (A kép egy ilyet illusztrál!) Átrúgtam a legmagasabb srác feje fölött és a farmernadrágom egy hangos reccsenés következtében a cipzártól a térdemig elszakadt.

Az eredetileg szájtátásnak induló arckifejezések a másodperc tört része alatt hangos hahotázássá váltak. Bár kilátszott az alsógatyám nem jöttem zavarba. Közöltem mosolyogva, hogy "ebben a bemutatóban az is látszik, hogy Chuck Norris farmergatyás produkciói trükkfelvételek." Nem lehet farmerban karatézni, mert nem alkalmas rá.   

Természetesen, ezek a fiatalok a mai napig az utcán Chuck Norris-nak szólítanak! Vajon miért?

Sokan átesnek életük azon szakaszán, amikor azt képzelik magukról, hogy Ők már mindent tudnak a vezetésről. A jogsi ott érik a tárcában, vezetnek naponta a boltig, hetente az autómosóig oda-vissza. Így volt ez velem 2008-ban, amikor a jogsim már 7 éves volt és levezettem összesen kb. 25 000 km-t addigra. (Manapság évente megyek 18 000-et.)

Akkoriban állást kaptam az egyik szénsavas üdítőitalokat palackozó és forgalmazó vállalatnál. Egy kis családi cégtől bekerültem a nagy multinacionális mókuskerékbe. Naponta jöttek a feladatok és hetente várták a riportokat a szép eredményekről a vaskos bónusz reményében. 

Párás, fülledt tavaszi reggel volt, amikor útnak indultam, különösebb tervezés nélkül. Célszerű lett volna a hét első napját kizárólag a tárgyalások lebeszélésével tölteni, de akkor még erre nem volt rálátásom. Azt hittem képes leszek művészi szinten elkövetni a kiszállásokat. Gondoltam: ha azt mondom valakinek, hogy a híres cégtől vagyok, az rögtön "hanyatt vágja magát" és alig várja, hogy szerződést kössön velem. Mondanom sem kell, hogy az én üzletágam nem így ment.

Én hideg és meleg ital automaták kihelyezésével foglalkoztam. Sajnos sok gép nem üzemelt eredményesen, mert a büfés kihúzkodta, teletömte fogpiszkálóval az érmeolvasót, vagy ráírta, hogy rossz. Részéről a forgalomkiesés letudva. Azt nem is meséltem, hogy ahhoz, hogy 1 gép költségvetésileg 0 legyen napi 10 palackot kellett forgalmaznia. 500 gépből, jó ha 50 teljesítette a minimum elvárást, a fent említett, rajtunk kívül álló okok miatt. (Én ugyebár nem a gépet adtam bérbe, hanem egy kényelmi szolgáltatást ajánlottam, nyomott árakkal, jutalék visszatérítéses alapon. A jutalék általában nem fedezte még az áramköltségét sem a hűtőnek.) Szóval igazi sikertörténetként éltem meg. Voltak természetesen jó pillanatok, nagy üzletek, de azok csak jóval később, az első fél évi munka után jöttek. 

Maradjunk most ennél az ominózus napnál, amikor zöldfülűként "vadászni indultam" a sűrűbe. Azelőtt két napig esett. Szürke volt az ég. Reggel 7 órakor indultam el, mintha valaki kizavart volna az ágyamból. Megnéztem merre lesz árufeltöltés és elindultam Polgárdi irányába. Isten tudja miért, erős kényszert éreztem, hogy Úrhidára is benézzek és keressek egy céget, ahol legalább 30-40 szomjas ember dolgozik.

Megálltam a Polgármesteri Hivatalnál. Kaptam egy helyi címet. Beütöttem a GPS-be és bízva a 6 évvel ezelőtti, modern technológiában, vakon követtem a zöld vonalat. Arra fordultam és annyi métert mentem, amennyit a kütyü mondott. Hamarosan valami eldugott utca végén találtam magamat. A sóderes útburkolat földúttá változott a kerekek alatt. Megpillantottam egy épületet a reggeli párában úgy 150-200 méterre a földút végén. Ez lesz az! Nagyon megörültem a telek hátsó bejáratának, mikor váratlanul az autó megfeneklett.

Nem vettem figyelembe, hogy előtte 2 napig szakadt az eső, az Opel Combo terepjárási képességei p
edig korlátozottak. Beragadtam a sárba. Éppen elmúlt fél 8, amikor felhívtam a Főnökömet. Ő éppen a gatyáját vette fel otthon és indult volna dolgozni. Elmondtam Neki, hogy mi a helyzet, mire Ő azt a feladatot adta nekem, hogy "húzzam ki az autót valahogy a sárból". 

Itt követtem el a 2. zöldfülű hibát. Egy 1360 kg-os puttonyos autót, bármennyire is Rambo valaki, egyedül nem lehet kitolni a sárból. Kell még 1 ember aki tolja és egy harmadik, aki kormányozza. Na eljátszottam, hogy én 3 az 1-ben vagyok, tisztára mint az "egyszemélyes hadsereg" és majd én, a fasza gyerek megoldom ezt a gondot.

Hátramenetbe kapcsoltam az autót, a kereke forgott a sárban, kiszálltam és a nyitott ajtónál megtoltam, majd beugrottam. A 3. zöldfülű hiba az volt, hogy ha egy ilyen mutatvány 1x sikerül, másodszor már nem illik elkövetni!

Ahogy fordultam volna vissza, a kocsi megint megfeneklett. A második tologatós próbálkozásnál az autó meglódult, nem tudtam beugrani és a nyitott ajtó elsodort. Amikor felálltam a sárból, láttam, hogy az autó sofőr nélkül egyre gyorsulva tolat. Futottam utána a réten...

Mákom volt, mert nekiment egy fának, ott egy darabig vonaglott, a fa törzsén elfordult és fennakadt a nyitott ajtónál fogva, mely ennek következtében leszakadt. Felhívtam a Főnökömet és így szóltam: "az autó kint van a sárból, elütött és leszakadt az ajtaja. A Főnököm teljes komolysággal így szólt: "semmi gond Ati, mással is előfordul, gyere fel Dunaharasztiba, kapsz egy másikat amíg ezt javítják."

Úgy néztem ki, mint aki iszapbirkózni indult fehér ingben és fekete farmerban. Gumipókkal rögzítettem a leszakadt autóajtót és szemerkélő esőben, lehúzott ablakkal elindultam Dunaharasztiba. A gépjárműosztályon már nagyon vártak. Na ekkor jött a következő izgalmas feladat. El kellett mesélnem és le is kellett rajzolnom, hogy történt a baleset.

Lerajzoltam az autót nyitott ajtóval, mögé egy kört, meg a mozgás irányát. Mire Ők: "mi ez a kör és hol a másik kocsi?" Erre én: "ez a fa, aminek az autó nekiment nyitott ajtóval, másik kocsi nincs...". Erre ők: és "mi ez a pálcika ember az autó előtt?" Mire én: "hát az én vagyok miután az autó elütött."

Máig kísért az a tekintetük ahogy rám néztek...