Székesfehérvár vasútállomás... Gratulálok Mindenkinek!!!

Értem én, hogy van olyan sovány ember, aki képes kiszállni bruttó 35 cm-en anélkül, hogy a másik autóhoz az ajtó hozzáérjen... (Én 197 cm vagyok és 121 kg. Azért némi csigolyatördelés árán, hangos anyázás közben sikerült beszállnom úgy, hogy a "tombolás jogsis" kocsija nem sérült!)

A képek magukért beszélnek... bénák vagytok süssétek meg!!!

A szokásos városi körömet róttam, amikor már a harmadik paraszt dobta ki a csikket a mozgó, vagy éppen álló autó ablakán. (Kedvem lett volna kiszállni és a még égő csikket visszadobni az ölébe!) A gyökér 13 évesek meg a játszótéren azzal vagánykodnak, ki tud több cigit elszívni egy nap. Jönnek velem szemben az utcán a csinos, igényes külsejű lányok és fiúk és csak egy gondom van Velük... A strandon bárhova ülünk, szívják azt a szart mi meg szagolhatjuk toleranciából ha tetszik, ha nem.  

Hosszasan vajúdott bennem a gondolat a téma elkezdését illetően. Élvezetesebbnek tartom a barátok "gyűjtését", mint a haragosok "gyűjtését".  Szeretem kimondani a gondolataimat a megfelelő ruhába öltöztetve, ugyanakkor abban hiszek, hogy ha változtatni kell valakinek a dolgain, akkor az a "drive", az a mozgatórugó nem a külső erőszak, hanem saját belátás hatására indul el, egy jobb élet reményében. Egy rövid történettel kezdem és abban bízom, hogy ezt átolvasva senki nem kódol barátságtalannak, vagy alaptalanul vádaskodónak. 

1984-ben születtem és fél éves koromban állapították meg rólam, hogy asztmás vagyok. Gyermekkoromban a Szüleim minden pénze arra ment rá, hogy kezelésekre, vizsgálatokra jártunk időről időre. 1987-ben megszületett az Öcsém, aki szintén asztmával küzdött. A Szüleim ott voltak 2 beteg gyerekkel, telefon nélkül, segítség nélkül (a Nagyszüleim akkoriban aktív dolgozók voltak) az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez azonban kevés fizetéssel. A gyógyszerek és a vizsgálatok korszerűtlenek, ugyanakkor aránytalanul drágák voltak. 

Kamaszkoromban folyamatosan "küzdöttem a démonjaimmal". Aki fulladt már be úgy, hogy most aztán kész, lehet, hogy ott marad és nincs tovább, az tudja miről beszélek. Ennek ellenére sportoltam, mert normális életet akartam élni. A gyógyszereimet sokat használtam. Többször mint ahogy az elő volt írva és hamar kifogytak. Számtalanszor voltam úgy, hogy jártányi erőm sem volt amíg a rohamoldót nem találtam meg otthon a gyógyszeresben. 

A változást úgy körülbelül 10 évvel ezelőtt hozta meg számomra egy Symbicort nevű belélegző gyógyszer, amely a napi használat mellett lehetővé teszi, hogy teljes életet éljek. 

A cím arra utal, hogy ha van egy kis eszetek, akkor nem dohányoztok! Valószínűleg fel sem fogjátok, hogy a dohányzás visszafordíthatatlan károkat okoz a tüdőtökben. A COPD egy olyan betegség, amely idővel minden bagóst utolér. (Ismerek több ilyen embert személyesen. Az egyikük pilóta volt a British Airways-nél és láncdohányos. Ma kb. 35 kg és otthon tologatja az oxigénadagoló gépet. A házból nem teheti ki a lábát. Egy 56 éves emberről beszélek, aki élvezhetné a vaskos nyugdíját, ehelyett küzd minden levegővételért évek óta!) Vannak még történeteim ide kapcsolódóan, de talán egy későbbi bejegyzésben szólok azokról! 

Gondolom sikerült összerakni a bennem kavargó ellenérzéseket a dohányzással kapcsolatban. Én magam nem dohányzom, nem is dohányoztam, (kipróbáltam néhányszor középiskolás koromban) mégis gyógyszerekhez vagyok kötve egész életemben. Te pedig (lehet) itt vagy egészségesen és arra gyúrsz, hogy az én helyzetemben legyél! Hát, ez tök jó! 

A másik dolog, hogy ismertem olyan középiskolás fiatalt, aki lyukas cipőben, kikopott farmerban, zsebében 0 forinttal volt kénytelen élni (17 éves, jó tanuló diák létére), mert a szülei amellett, hogy albérletben éltek (mint rengetegen ma Magyarországon) és hol volt pénzük, hol nem, szívták a bagót mintha muszáj lenne. És természetesen mindig mástól várták a segítséget. Ha csak az anyagi vonzatát nézem, éves szinten kb. 300 000 forintból legalább a menzára futhatta volna Neki és a Testvérének, sőt tellett volna még 1-2 új ruhadarabra is.

Az érem másik oldala viszont az, hogy az állam hatalmas pénzeket gyűjt be adó formájában, többek közt a cigarettából is. Számol azzal, hogy ha Te függő vagy, valószínűleg nem éred meg a nyugdíjkorhatárt. Ez neki kész nyereség. (Ha csak 1-2 szálat szívsz el naponta, akkor azt javaslom, hogy szívj 1-2 szállal kevesebbet!) Az állam lehúz amikor a dohányboltban vásárolsz, és röhög a markába, amikor feldobod majd a pacskert 60 évesen, mivel a nyugdíjjárulékot levonta Mindenkitől, Tőled is. Most tényleg ez kell? Ezen gondolat mentén az állam szimplán értelmi fogyatékosoknak nézi a bagósokat...   

A dohányzás mindenkit érintő közügy! Nem magánügy! A rendszeres dohányzás, csakúgy mint az alkoholizmus, számos betegségre visszavezethető és a betegek gyógyítása a közös kalapból történik. Ez nem igazságos azokkal szemben, akik befizetik a társadalombiztosítást és emellett vigyáznak az egészségükre. A dohányzásnak valahol a megfizetendő társadalombiztosítási járulék összegében kellene megmutatkozni, hiszen egy súlyos rizikófaktorról beszélünk!

Mondok 5 érvet arra vonatkozóan, hogy miért ne dohányozz! 

1. Ha nem gyújtasz rá, nem lesz büdös a szád és fehérek maradnak a fogaid. 

2. Sokkal jobb eséllyel élhetsz minőségi életet. Javul a fizikumod, fiatalos marad a bőröd.

3. Ha énekelsz, vagy a beszédhangoddal dolgozol (tanár, üzletkötő, bolti eladó stb. vagy) és nem dohányzol, megóvod a hangodat és a tüdőkapacitásod is megmarad.

4. Spórolhatsz úgy átlag évi 2 - 3 - 4 százezer forintot. Rajtad ne nyerészkedjen az állam! Ebből a pénzből menj el inkább nyaralni, vagy törlessz egy kocsit, vagy költsd magadra és a szeretteidre valamilyen formában még akkor is, ha Neked ez csak zsebpénz.

5. Gondolj arra, hogy ha egészséges maradsz, bármire képes vagy. Ha az egészséged oda lesz, romba dől az egész életed, a karriered, elviszi a bank a lakásodat, a gyerekedet nem tudod iskoláztatni stb. Mielőtt rágyújtasz a következő cigarettára, gondolj azokra, akik szeretnek, vagy azokra akik Téged szeretnek! Tényleg egy ilyen szarságnak kell befolyásolnia a mindennapjaidat? 

Tegnap előtt a Párommal egy szabadtéri Peet Project koncerten voltunk. Ez az együttes egy fantasztikus csapat! A hangszereket megszólaltató billentyűs, dobos, basszusgitáros, szaxofonos és hegedűművész tökéletes egységet alkotnak.

Régen hallottam játszani Őket élőben és mint laikus úgy látom, úgy hallom, hogy a "gyémánt tovább csiszolódott". Aznap hasi fájdalmakkal küzdöttem. De ezekről a dolgokról majd máskor... Sikerült ülőhelyet találnunk és kényelembe helyeztük magunkat. 

Ahogy megszólalt az első dal, éreztem, hogy megszűnik az idő és megdermed a tér. A harmadik számot követően egy teljes, az elmém legrejtettebb mélységeiben lejátszódó utazás kezdődött. Régi érzések törtek utat a jelen irányába, víziókkal fűszerezve. Magával ragadott a könnyedség, a dinamizmus, a fiatalos lendület.

Úgy játszottak, mintha ez, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Úgy játszottak, ahogyan más levegőt vesz, vagy pislog. Valamiért azt hiszem, hogy történt velem ott valami. Mintha elrabolt volna egy a földöntúli frekvencia. Sikerült megfeledkeznem az igencsak komolynak ígérkező fizikai tüneteimről. Amíg szólt a zene, azt éreztem, hogy képes lennék 24 órán át közönség lenni, vagy az egész hátralévő életemben.

És mind emellett a "lelki wellness" mellett, Peet és Csapata hatalmasat alakítottak és teljes erőbedobással művelték végig az előadást. Annyi energiát szabadítottak fel, hogy tényleg elfelejtettem, hogy majdnem hazamentem a hasfájás miatt a koncert előtt. Utólag belegondolva nagy kár lett volna. Jól döntöttem, hogy maradtam. A zenét receptre kéne felírni a testmozgás mellé! 

A blogomat eredetileg tanulságos és értelmes történetek megírásának akartam szentelni, de úgy tűnik, hogy a humor innen sem hiányozhat. A területi képviselős korszakomat követően 1 évet dolgoztam a Lánczos Kornél Gimnáziumban médiapedagógiai asszisztensként. 

Amikor az ember eléri a 26 éves kort, friss diplomával elhelyezkedik és duzzad a motivációtól. Én is beleszippantottam az egyik általam nagyra becsült gimnázium levegőjébe és néhány pillanatra megfeledkeztem arról, hogy a tanári asztal melyik oldalán állok. Nem volt ez nehéz, mert engem mindig megragadnak a fiatalok. Érdekelnek a témák, amelyekről beszélnek és keresem a különbségeket a mi fiatalságunkhoz mérten azért, hogy le tudjam követni a változást és élettapasztalatokat gyűjtsek. 

A Lánczos Gimnázium messze a legjobbak között van Székesfehérváron. Nem csupán a kitartó és végtelen türelemmel bíró tanári kar, a pedagógiai program és a két zseniális alapító emberekhez való hozzáállása miatt, hanem maga az épület is gyerekbarát. Tágas társalgók, büféasztalok, színes padlózat, hófehér falak, egyedileg festett és dekorált tantermek jellemzik. Minden osztálynak egyébként saját tanterme van és úgy rendezik be, ahogy szeretnék. 

Itt történt meg velem 2011 februárjában az, hogy zöldfülű pedagógus asszisztensként éppen az épület legmagasabb szintjére igyekeztem. Az első emeleti társalgóban megláttam 4-5 gyereket, akik valamiféle harcművészeti gyakorlatsorozatot tanítottak egymásnak. Nem volt igazán verekedés, inkább gyakorlás. 

Ezt meglátva közöltem velük, hogy "lehet ezt jobban is csinálni." Abban a pillanatban lenyomtam egy lábkörzést. (A kép egy ilyet illusztrál!) Átrúgtam a legmagasabb srác feje fölött és a farmernadrágom egy hangos reccsenés következtében a cipzártól a térdemig elszakadt.

Az eredetileg szájtátásnak induló arckifejezések a másodperc tört része alatt hangos hahotázássá váltak. Bár kilátszott az alsógatyám nem jöttem zavarba. Közöltem mosolyogva, hogy "ebben a bemutatóban az is látszik, hogy Chuck Norris farmergatyás produkciói trükkfelvételek." Nem lehet farmerban karatézni, mert nem alkalmas rá.   

Természetesen, ezek a fiatalok a mai napig az utcán Chuck Norris-nak szólítanak! Vajon miért?

Sokan átesnek életük azon szakaszán, amikor azt képzelik magukról, hogy Ők már mindent tudnak a vezetésről. A jogsi ott érik a tárcában, vezetnek naponta a boltig, hetente az autómosóig oda-vissza. Így volt ez velem 2008-ban, amikor a jogsim már 7 éves volt és levezettem összesen kb. 25 000 km-t addigra. (Manapság évente megyek 18 000-et.)

Akkoriban állást kaptam az egyik szénsavas üdítőitalokat palackozó és forgalmazó vállalatnál. Egy kis családi cégtől bekerültem a nagy multinacionális mókuskerékbe. Naponta jöttek a feladatok és hetente várták a riportokat a szép eredményekről a vaskos bónusz reményében. 

Párás, fülledt tavaszi reggel volt, amikor útnak indultam, különösebb tervezés nélkül. Célszerű lett volna a hét első napját kizárólag a tárgyalások lebeszélésével tölteni, de akkor még erre nem volt rálátásom. Azt hittem képes leszek művészi szinten elkövetni a kiszállásokat. Gondoltam: ha azt mondom valakinek, hogy a híres cégtől vagyok, az rögtön "hanyatt vágja magát" és alig várja, hogy szerződést kössön velem. Mondanom sem kell, hogy az én üzletágam nem így ment.

Én hideg és meleg ital automaták kihelyezésével foglalkoztam. Sajnos sok gép nem üzemelt eredményesen, mert a büfés kihúzkodta, teletömte fogpiszkálóval az érmeolvasót, vagy ráírta, hogy rossz. Részéről a forgalomkiesés letudva. Azt nem is meséltem, hogy ahhoz, hogy 1 gép költségvetésileg 0 legyen napi 10 palackot kellett forgalmaznia. 500 gépből, jó ha 50 teljesítette a minimum elvárást, a fent említett, rajtunk kívül álló okok miatt. (Én ugyebár nem a gépet adtam bérbe, hanem egy kényelmi szolgáltatást ajánlottam, nyomott árakkal, jutalék visszatérítéses alapon. A jutalék általában nem fedezte még az áramköltségét sem a hűtőnek.) Szóval igazi sikertörténetként éltem meg. Voltak természetesen jó pillanatok, nagy üzletek, de azok csak jóval később, az első fél évi munka után jöttek. 

Maradjunk most ennél az ominózus napnál, amikor zöldfülűként "vadászni indultam" a sűrűbe. Azelőtt két napig esett. Szürke volt az ég. Reggel 7 órakor indultam el, mintha valaki kizavart volna az ágyamból. Megnéztem merre lesz árufeltöltés és elindultam Polgárdi irányába. Isten tudja miért, erős kényszert éreztem, hogy Úrhidára is benézzek és keressek egy céget, ahol legalább 30-40 szomjas ember dolgozik.

Megálltam a Polgármesteri Hivatalnál. Kaptam egy helyi címet. Beütöttem a GPS-be és bízva a 6 évvel ezelőtti, modern technológiában, vakon követtem a zöld vonalat. Arra fordultam és annyi métert mentem, amennyit a kütyü mondott. Hamarosan valami eldugott utca végén találtam magamat. A sóderes útburkolat földúttá változott a kerekek alatt. Megpillantottam egy épületet a reggeli párában úgy 150-200 méterre a földút végén. Ez lesz az! Nagyon megörültem a telek hátsó bejáratának, mikor váratlanul az autó megfeneklett.

Nem vettem figyelembe, hogy előtte 2 napig szakadt az eső, az Opel Combo terepjárási képességei p
edig korlátozottak. Beragadtam a sárba. Éppen elmúlt fél 8, amikor felhívtam a Főnökömet. Ő éppen a gatyáját vette fel otthon és indult volna dolgozni. Elmondtam Neki, hogy mi a helyzet, mire Ő azt a feladatot adta nekem, hogy "húzzam ki az autót valahogy a sárból". 

Itt követtem el a 2. zöldfülű hibát. Egy 1360 kg-os puttonyos autót, bármennyire is Rambo valaki, egyedül nem lehet kitolni a sárból. Kell még 1 ember aki tolja és egy harmadik, aki kormányozza. Na eljátszottam, hogy én 3 az 1-ben vagyok, tisztára mint az "egyszemélyes hadsereg" és majd én, a fasza gyerek megoldom ezt a gondot.

Hátramenetbe kapcsoltam az autót, a kereke forgott a sárban, kiszálltam és a nyitott ajtónál megtoltam, majd beugrottam. A 3. zöldfülű hiba az volt, hogy ha egy ilyen mutatvány 1x sikerül, másodszor már nem illik elkövetni!

Ahogy fordultam volna vissza, a kocsi megint megfeneklett. A második tologatós próbálkozásnál az autó meglódult, nem tudtam beugrani és a nyitott ajtó elsodort. Amikor felálltam a sárból, láttam, hogy az autó sofőr nélkül egyre gyorsulva tolat. Futottam utána a réten...

Mákom volt, mert nekiment egy fának, ott egy darabig vonaglott, a fa törzsén elfordult és fennakadt a nyitott ajtónál fogva, mely ennek következtében leszakadt. Felhívtam a Főnökömet és így szóltam: "az autó kint van a sárból, elütött és leszakadt az ajtaja. A Főnököm teljes komolysággal így szólt: "semmi gond Ati, mással is előfordul, gyere fel Dunaharasztiba, kapsz egy másikat amíg ezt javítják."

Úgy néztem ki, mint aki iszapbirkózni indult fehér ingben és fekete farmerban. Gumipókkal rögzítettem a leszakadt autóajtót és szemerkélő esőben, lehúzott ablakkal elindultam Dunaharasztiba. A gépjárműosztályon már nagyon vártak. Na ekkor jött a következő izgalmas feladat. El kellett mesélnem és le is kellett rajzolnom, hogy történt a baleset.

Lerajzoltam az autót nyitott ajtóval, mögé egy kört, meg a mozgás irányát. Mire Ők: "mi ez a kör és hol a másik kocsi?" Erre én: "ez a fa, aminek az autó nekiment nyitott ajtóval, másik kocsi nincs...". Erre ők: és "mi ez a pálcika ember az autó előtt?" Mire én: "hát az én vagyok miután az autó elütött."

Máig kísért az a tekintetük ahogy rám néztek...